Beszélgetéseim Biegelbauer Palival

Beszélgetéseim Biegelbauer Palival - egy készülő könyv életen innen és túl Szeretettel köszönöm Anyának és Apának

5.

 

   Régi szeretőm jelentkezik egyik este. Hosszú idő óta nem találkoztunk. Hat évvel ezelőt bennem fogalmazódott meg a vágy iránta. De évezredes nőstény tapasztalattal meghagytam neki a hódítás örömét. Számomra is megdöbbentő volt, amikor elmúlt a fizikai vonzódásom. Többet nem vettem fel a telefont, vagy ha mégis, következetesen elutasító voltam. Nem kívántam már a testét. A lelkét pedig soha. Ez az üresség nem a szerelmi csalódás üressége, hiszen nem vesztettem el semmit. Vele való kapcsolatomban soha nem is volt semmim.
   Mégis, évek óta kitartóan keres. Magamat mindennek megadó hangulatban vagyok ezen a vasárnap délután. Anyám, amikor telefonon elmondom neki, hogy kivel találkozom, csak annyit mond: „érezd jól magad!” Tudom, hogy ebben egy cseppnyi cinikusság sincs, tényleg komolyan gondolja.

   Elindulok hát Angyalföld felé jól érezni magam. Kicsi, gondozott kertek a házak előtt, a konyhákból kiszűrődik a rádió hangja. Itt a panelházak is csak legfeljebb négyemeletesek. Viszonylag hosszú a séta a villamosmegállótól hozzá. Van időm gondolkodni. A fák levelei között áteső esti napsugarak kellemesen melengetik a hátam, és próbálják felolvasztani a jeget a szívem körül. Útközben próbálom magam kevésbé szennyesnek képzelni, mint amilyen vagyok.
   Egy kis időre van még szükségem, úgyhogy azt mondom, szeretnék lezuhanyozni. Nem ad tiszta türülközőt. Magamba temetek minden érzést, gondolatot, amikor kiszállok a kádból. Kívűlről látom magam. Tényleg nem hazudok neki, amikor azt mondom, fantasztikusan jó volt. Mert igazán jó volt csak éppen egy cseppet sem vágytam rá. De ezt szerencsére nem kérdezi. Késöbb beszélgetünk. Mivel nem vagyunk bensőséges kapcsolatban, hamar túljutunk azon a néhány információn, ami az elmúlt években velünk történt. Megtudom, hogy nagyobbik lánya férjhezment, neki már kisujjában van a borászat, és ismét van kutyájuk. Egymás lelki mélységeibe nem szállunk alá. További beszédtémának marad hát a kormány szídása. Ez kimeríthetetlen és időtlen idők óta örök, legyen bárki is az ország élén. Mindig lesz miről beszélni azokkal, akikkel másról nem tudunk.

   Amíg hazafelé sétálok, arra gondolok, hogy szeretők vagyunk. Csak épp szeretet nem volt soha köztünk.

 

6.

 

   Délelőtt egy rég nem látott évfolyamtársam csenget be. A viszony köztünk baráti, de nem a mindennapok szintjén. Évek is eltelnek sokszor, míg beszélünk. Soha nem a harag tart köztünk távolságot. Most jólesik a látogatása. Egy Pest környéki lovardában van néhány órás gépészeti munkája. Hív, hogy menjek vele, amíg ő dolgozik, lovagoljak. Mivel az újdonság mindig vonz, azonnal beleegyezek.Kényelmes fehér vászonnadrágba és ingbe bújok.Csak a kocsijában ülve jut eszembe az az egyszerű tény, hogy nem tudok lovagolni. És a súlyom sem éppen ehhez a sporthoz való: minősített állatkínzás. Megnyugtat, hogy találunk olyan lovat, aki engem is könnyedén elbír, és ha eddig még nem tudtam lovagolni, épp itt az ideje, hogy megtanuljak.
   Mikor megérkezünk, rábíz egy korombéli férfire, ő pedig a munkája után lát. A férfi egy fogpiszkálót rágcsál, és meglehetősen szűkszavú. Egyetlen kérdést tesz fel: „Ültél már lovon?” Nemleges válaszom után sem tudok arcáról semmit leolvasni. Kellemes ló- és szénaillata van. Magamra hagy, én egy felfordított talicskára telepszem, és cigarettázom.
Néhány perc múlva visszatér, de nem egyedül. Társa először megáll, körülbelül fél méternyire tőlem. Én ösztönösen lehajtom a fejem, és az első percben nem nézek a szemébe. Érzem az áramlást, ahogy beszívja a felőlem érkező levegőt. Tesz egy lépést felém, fejét a karomhoz dörzsöli. Végre ránézek. Szövetségünk megköttetett. Lovagolni-nemtudásomat, súlyomat és ügyetlenségemet meghazudtolva termek a hatalmas almás-deres hátán. A férfi vezetőszáron vezeti körbe. A ló engedelmesen sétál, de érezni, hogy unja. Talán a hetedik-nyolcadi kör után megáll. A férfi odajön hozzánk. „Rá merlek bízni, ha te is rá mered magad bízni. Nem te vagy az első, aki azt mondta, hogy még soha nem ült lovon, de tud lovagolni.”- ezzel leoldja a vezetőszárat.
   Tényleg nem ültem még lovon, talán rég elfeledett évszázadok ősi ösztöne az, ami most a felszínre tör. Hihetetlen az egységünk. Pontosan érzem, milyen szorosan fogjam, miként tartsam a térdeimmel. Lassú ügetésből átvált vágtára. Megértem, hogy ez az érzés festők ecsetjén, írók tollán, vagy zongorán miért a szabadság egyértelmű kifejezése. Csak a lélegzésünk hallatszik, és hogy süt a Nap. Mert most az is hallható. Jó óra múlva térünk vissza. Évfolyamtársam már végzett, engem vár. Már messziről kiabál: „Miért hazudtál? Te tudsz lovagolni!” Hogy magyarázzam meg neki? Meg se próbálom, inkább meghívom hazafelé egy fagyira, hátha kiengesztelődik.

   Otthon, amíg rendezgetem gondolataimat, arra gondolok, hogy ezt a remek érzést, amit most fogalmaztam meg a szabadságról, milyen jó lenne rossz napokra megőrizni. Milyen jó lenne, ha anyának és az öregnek is megmutathatnám. Olyan szép a világ. De most az öreg mintha csak a rosszat lenne hajlandó látni bennem. Mintha minden,ami vagyok, amit teszek, hirtelen rosszá válna.

   Befejezem a rajzot, amit anya születésnapjára készítek kettőjükről. Már csak keret kell hozzá. Eszembe jut, hogy egyszer anya is rajzolt nekem. Harmadikos voltam a technikumban, és jó szokásomhoz híven bukásra álltam géptanból. Ahhoz, hogy osztályfőnököm negyedikbe engedjen, be kell mutatnom az egész éves anyagot tartalmazó füzetemet, plusz az otthoni gyakorló füzetet, amiben a fontosabb gépek vannak lerajzolva, mindegyik háromszor. És ha mindez megvan, vizsgázhatok.Határidő: másnap. Nem is izgatom magam különösebben, ennek neki sem érdemes kezdeni, főleg nem az én géprajz tudásommal. Marcsi barátnőm nem ér rá délután velem lógni. Hajnali hatig rajzolja az egész év anyagát. Összeszedem magam, elmegyek anyához, elmesélem, hogy mi a helyzet, és rábízom a többi rajzot. Tisztességes fejmosást kapok, és elzavar tanulni. A gépek működése nem gond, könnyedén fölkészülök belőlük másnapra. Megvan az összes rajz, szépek, mit szépek, gyönyörűek. Büszkén rakom osztályfőnököm elé, és amíg ellenőrzi, kikérdez. Megy minden, semmi nem áll útjába, hogy negyedikes legyek. Beírja a megváltó kettest, és már menni készülök, amikor utánamszól. Azt mondja, büszke lehetek. Na, nem magamra, hanem a barátaimra. Elmondja, hogy két ember rajzolta a rajzaimat. Az egyikük tanult géprajzot, a másik nem. Valóban, most, hogy mutatja, anya nem tud siklócsapágyazást rajzolni. Azt is elmondja, hogy mindkettő tiszta szívű, igaz ember, és hogy becsüljem meg az ilyen barátokat.

   Percekig nem térek magamhoz, csak nézek magam elé bambán. Bár elvileg tilos, de gyakorlatilag az ilyen érzelmi megrázkódtatáskor bevett szokás, hogy lemegyünk a tanműhely ászokpincéjébe, és csapolunk magunkak egy sört.

   Míg ezen a régi emléken merengek, becsönget Zsolt, az állatorvos, akinek itt a rendelője a házban. Csak annyit mond, hogy ha ráérek, délután fogjak egy kanalat, és sétáljak le hozzá a rendelőbe.
   A kanál említése számomra, mint az emberek többsége számára, az evés gondolatával párosul. Enni pedig jó dolog. Vagy tizenöt éve is van, hogy egy fiú szintén így jött hozzám: fogj egy kanalat, és gyere velem. Németországban voltunk, a fél osztály. Sörgyárakat és élelmiszeripari gépgyárakat látogattunk tíz napig. Már a szálláson voltunk, kora este, én épp hajat szárítottam. Laci bejött a lányszobába, és odasúgta, hogy egy kanállal menjek utána. Azonnal abbahagytam a hajszárítást, megszárad az magától is. Gabi, Vili és Laci kifigyelték, hogy osztályfőnökünk vett egy hatalmas, három kilós vödrös gyümölcsjoghurtot. Az egész csoportnak, vacsora utánra. Még sose láttunk ilyet, és még sose ettünk ilyen finomat. Tíz perc alatt végeztünk négyen az egésszel. Utána szemrebbenés nélkül ettük meg a vacsorát is. Persze vacsora után kiderült minden. Eszünkbe se jutott tagadni. Osztályfőnökünk lezárt minket a pincébe, gondolkodni. A pince a házigazda hobby-szobája volt. Felálítottuk a falhoz támasztott ping-pong asztalt, találtunk néhány rekesz sört, és egy magnót, egész jó kazettákkal. Kiélveztük büntetésünk minden percét. Osztályfőnökünk este tízig szándékozott minket a pincében tartani, de kimerült volt, és elaludt. Nem csoda, egész nap egy horda ész nélküli kamaszra kellett vigyáznia. Kettő körül ébredt fel, és jött le értünk a pincébe, nem kevés bűntudattal az arcán. Tőle szokatlanul gyengéd nyaklevesekkel zavart minket el aludni.
Míg a sötétben bebotorkáltam a szobába, és átmásztam a többieken, hogy a nekem kijelölt vacokba jussak, nem mulasztottam el Andit kétszer hátbarúgni, egyszer pedig az arcába térdelni. Persze teljesen véletlenül. Nagyon haragudtam rá, miatta nem jöhetett Marcsi barátnőm a kirándulásra. Helytte itt ez a tahó, aki még annyit se tanult meg a sörgyártásból, hogy az élesztőt nem az erjesztőtank hűtőköpenyébe vezetjük be! Jól sikerült véletlen baleseteim másnap reggelinél is folytatódnak: két tea, egy kávé, és egy szalonnás-kolbászos tojásrántotta szolgál Andinak hajpakolásul. Osztályfőnököm behív a konyhába, négyszemközti beszélgetésre. Eredmény: a délelőtti másfél órás buszozást, amíg elérünk a Krones gépgyárba, inkább végigállom, mintsem ülöm, valamint a nyílt szembetámadásról inkább átváltok a szemmelverésre. Mivel született boszorkány vagyok, csak kicsit kell gyakorolni, és egész jól megy. Andi egyedül is az ölébe tudja borítani a forró kávét, és a melltartópántja is alkalmas időben szakad el. A szemmelverés egyébként igen sok összpontosítást és energiát igényel, ezért nem mulasztjuk el a fiúkkal megenni Andi otthonra vett német csokiját. A csomagolást persze az ágyán hagyjuk.

    Bő tizenöt év telt el azóta. Most ismét fogok egy kanalat, és ezúttal Zsolt után indulok. Somlóit felez el velem. Finom, nekem egy kicsit talán túlságosan édes, de érezni, hogy nem bolti, hanem házi. Míg eszünk, Zsolt megkérdi, hogy áll a történet az öreg, anya és köztem. Tulajdonképpen sehol. Ma telefonált a nő, aki érdeklődött anya lakása iránt, hogy nem aktuális. Nem merek anyának írni egy sms-t, hogy ne számítson a csaj hívására. A tőle kapott mélyhűtővel kapcsolatban is  volna egy kérdésem, de inkább negyedórát szenvedek, míg rájövök magamtól. Nem merem fölhívni, nem szabad. Kíváncsi vagyok, állandósul-e ez az állapot, vagy egyszer normális lesz. A legkevésbé szabadnak érzem most magam. Leginkább pedig valami veszélyes bűnözőnek, akivel ha nem vigyáznak, tönkreteszi minden napjukat. Amíg az édesség mellet kesergek, Zsolt figyel rám. A figyelme rabul ejt. Három éve pedig megmenti ez a figyelem az életem. Az utcán találkozunk, téli délután van. Még a sötétben is látja rajtam, hogy nincs kedvem élni. Levonszol a rendelőbe, kihámoz a kabátomból és- megszíd nagyon. Első szavai meglepnek, a többitől már szégyellem magam. A lánya pont annyi idős lenne, mint én.
Megértem, mik az igazi problémák, és mik azok, amiket az emberek csak úgy unalmukban csinálnak maguknak-és másoknak. Mostani problémám is ilyennek tűnik, az öreg mintha unatkozna. Zsolttal egyetlen egyszer vitatkozom komolyan. Találok egy törött lábú macskát, és hozzá viszem. Bonyolult és drága műtét, nála nincsenek meg a feltételek. Szerinte a legjobb lenne elaltatni, hiszen nem értékes állat, sima szürke házicirmos.Nem az enyém, nem fűznek hozzá érzelmek, és a műtét tényleg egyhavi átlagfizetés. Észérvei vitathatatlanok, de a szívem mégis hadakozik. Végül, látva hogy hajthatatlan vagyok, elmondja, hogy hol találom az alapítványt, amely lehet hogy tud segíteni. Másnap édesanyámmal visszük Stokit Pestszentlőrincre. Mintha másik bolygóra érnénk: az emberek még az utcán is kedvesek, segítőkészek. Megtaláljuk az alapítványt, mindent kifizetnek, de mivel a műtét tényleg bonyolult, csak az Állatorvostudományi Egyetemen tudják megcsinálni. Másnap megműtik, tökéletesen sikerül. Mikor rákövetkező nap az egyetemen várom, hogy hazavihessem, akkor dől el bennem, hogy marad, örökre. Nem tartom már fölösleges, talált gyereknek, akivel csak a gond van. Akarom őt. Hamarosan átveszi a konyhában a hatalmat, amolyan háziúr féle lesz. Neve marad Stoki, ami ugye háromlábú kisszéket jelent. A vendégekkel kíméletlen. Nem engedi őket leülni, és harapdálja őket. De engem mindenekfelett imád. Amikor Zsolt látja összetartozásunkat, annyit mond: ”tévedtem, mégis érdemes volt”. Szerintem hatalmas adomány, ha valaki képes belátni, hogy az élet nem őt igazolta. A dolgok jók vagy rosszak. Attól függően, hogy épp milyennek látjuk őket. Mert igazából a dolgok önmaguktól fogva sem jók, sem rosszak, csak létezőek. Jó és rossz tulajdonságok köntösébe mi öltöztetjük őket. Sokszor épp úgy, ahogy pillanatnyi hangulatunk diktálja. Ezért ugyanaz a cselekedet az egyik nap szívetmelengető, míg a másik nap pokolrajuttató. A dolgok önmaguktól fogva örökök. Változni csak mi tudunk.

 

7.

 

    Tegnap beszéltem anyával. Kicsit szégyellem is magam. Anya is odavan, kezd belefáradni, belefásulni az állandó otthoni veszekedésekbe. A legjobban nyugalmat szeretne,de még én is rázúditom lelkem összes fájdalmát, amit az öreg nekem okozott. Olyan helyzetben érzem magam, amiből nem látom a kiutat. Nagyon hullámzó a lelkiállapotom. Többször is ott tartok, hogy hátha mégis igaza van az öregnek, tényleg csak teher vagyok anya számára. Vívódom rendesen. De eszembe jutnak a pillanatok, amikor anya olyan szeretettel néz rám, hogy szinte ragyog.
     Ami éppen nem rossz, az még nem feltétlenül jó. Hiszem, hogy a sok probléma, veszekedés és sírás mellett okoztam neki annyi jót is, hogy megérte. Hogy talán nem elpocsékolt energia és szeretet az, amit belém fektetett. Talán neki is jó érzés, hogy megtett minden tőle telhetőt, hogy embert faragjon belőlem. Hiszen félig-meddig ő nevelt fel. Hiszem, hogy szeret. Tudom, hogy nem hazudik. A szavaival megtehetné, de a szemével nem.
    Felőrli őt is ez a lehetetlen helyzet. Én pedig kezdem úgy érezni, hogy saját életem mellékszereplője vagyok. A történet már nem rólam szól. Ürügynek érzem csak magam. Az öreg elképzelése az életről, amit a saját rendszerének nevez, most készül nem kis robajjal összedőlni. Az amúgy jó gondolatokkal telitűzdelt elméletrendszer az öreg végtelen önzése miatt tűnik most hihetetlenül működésképtelennek. Ezt csak anya mindent-feladása mentheti meg ebben a formában. Ha valóban lemond minden saját gondolatról, időről, kapcsolatról, (rólam is), -  mindenről, ami a párján kívüli világhoz köti. Végül saját magáról. De aznap, amikor az öreg eltávolít mindent és mindenkit körüle, és csak az ő törvényi szerint élnek, aznap anya már nem az lesz, aki eddig volt. Bár most alig beszélünk és találkozunk, a nevem mégis minden nap felmerül náluk egy-egy jólsikerült veszekedés keretében. Jelen sem kell lennem az életükben, mégis ártalmas vagyok. Persze ettől rosszul érzem magam, és bánatomat anyának sírom el. Tőle várom a bíztatást, hogy legyen erőm és időm várni. Hogy érdemes. Mennyivel jobb volna az élet, ha nem egymás szívét fájdítanánk, hanem szebb, értelmesebb dolgokról beszélhetnénk. De ez egy ördögi kör.Az öreg fájdalmat okoz neki és nekem. Mi pedig egymásnak.  Szegény a szabadságáért küzd. És ahogy cinikusan megjegyzem neki, a börtönben szabadabbak a rabok. Valóban így van. Ott szabad telefonálni, látogatókat fogadni. És a gondolatok is szabadok.
    Hiszek a szavak erejében. Amit kimondok, igaz. Lehet, hogy csak a pillanat igazsága, de akkor igaz. És ha később másképp gondolom, azt is elmondom. Mert rájöttem, hogy nem vagyok tévedhetetlen. Anyával sokmindenről jól el tudunk beszélgetni, valamiről azonban nagyon nehéz. Sokszor nekifutunk, míg válaszokat kapok. Pedig a válaszok nagyon fontosak. És fontosak a kérdések is. Van úgy, hogy fel kell tenni a kérdéseket. Önmagunknak és a másiknak is. És szembe kell néznünk a válaszokkal. A válaszokkal, amik néha fájnak. Rengeteget tanultam az emberi viszonyokról anyával való kapcsolatomban. Rengeteget, és néha igen keservesen. De hiszem, hogy megérte. Soha nem volt még ilyen bonyolult kapcsolatom senkivel. Ő ugyanezt állítja. Közös barátunk szerint mindkettőnknek szüksége van a másikra, olyat kapunk egymástól, olyat tanítunk egymásnak, amit mástól nem kaphattunk meg. Az öreg vádjai szerint túlságosan szeretem, és mindenáron akarom őt. Nem elég amit kapok, mindig többet akarok. Valóban volt idő, amikor így volt. Valóban volt, hogy úgy éreztem, nem szeret, ha nem találkozik velem, ha nem simogat meg. Ha nem mondja ki, hogy szeret. Keservesen gyötrődtem, és gyötörtem őt is. De rengeteg energiát fektettem abba, hogy megváltozzak. Nem miatta, elsősorban miattam. Hogy boldog lehessek vele, hogy boldog lehessen velem. Nem volt könnyű. Sőt, piszok nehéz. Ahonnan én indultam, saját, még önmagam számára fel sem ismert önzőségemből az ő szeretetének tényleges elfogadásáig. Saját magam mélységeibe kellett alászállnom. Kegyetlen kérdésekre kemény válaszok. Csak annyit kérek belőle, amit jó szívvel adni tud. Viszont amit ad, arról elhiszem, hogy szívből adja. Legyen igaz minden pillanat. Mert különben hazug mind.

   Emberi kapcsolataimban egyetlen fontos szabály létezik: mindenki tudja, hogy hol a helye. Mindenkivel kristálytisztán rendezettek a viszonyaim. Mindenki tudja, meddig jöhet, és én is tudom, meddig mehetek. Nagyon ritkán lép félre bármelyikünk. A visszajelzések mindig egyértelműek.  Anyával nagyon nehezen jutok el ide. Három évvel ezelőttig nem tudok vele beszélgetni ezekről a dolgokról, mert nem hajlandó beszélgetni. Akkor nagyon rossz a kapcsolatunk, majdnem vége is. Ő elküld, mert nem bírja. Már én se nagyon. Elküld, azt mondja, nincs más választása. Szerintem még van egy, az hogy beszéljünk róla. Visszakönyörgöm magam az életébe, és szó szerint kikényszerítek egy beszélgetést. Muszáj. Tudnom kell, hogy hol a helyem az életében. Hogy ne sértsem meg a határait. Ez egy elég kemény beszélgetés, a gödör aljára kerülök. De erre van szükség, hogy elindulhassak fölfele. Amíg csak zuhanok, nincs mibe kapaszkodni. Kérem, hogy segítsen. Azzal, hogy annyit ad magából, annyit találkozik velem, annyit foglalkozik a problémáimmal, örömeimmel, az életemmel, ami neki is örömet okoz. A létezésemből annyit tesz magáévá, amit el tud fogadni belőlem. Hogy nekem minden pillanatban ne kelljen magamtól és tőle megkérdeznem: most sok vagyok? Akkor, három évvel ezelőtt a szemembe néz, és megígéri. És én hiszek neki, benne, azóta is. Hiszem, hogy nem ad többé olyat, amit megbán, amit visszakérne. Abban a percben kapom meg a lehetőséget, hogy megértsem, mit is jelent az elfogadás. A lehetőséget, hogy elindulhassak a hosszú, nehéz útra, amit úgy hívnak: önmagam megváltoztatása. Hiszem, hogy kellenek a mélységek, a kérdések, és a válaszok. Azt hiszem, anyáék életéből is hiányzik egy ilyen beszélgetés. Nem a nap-nap után bekövetkező veszekedések, amik csak felőrlik anyát, és belefárad, hanem egyetlen nap, egyetlen beszélgetés. Egy nagyon mély, amiben megköthetik új életük kompromisszumait. Amiben mindenki el tudja fogadni amit kap, és amiről lemond. És a lemondás csakis önkéntes lehet. Nekik kell együtt élniük, és én azt szeretném, hogy boldogan tegyék. Azt szeretném, hogy anya ismét ragyogjon. De minden egyes nap, amit veszekedéssel töltenek, egy boldogan töltött napot vesz el tőlük. Napjaink meg vannak számlálva, de nem mi számoljuk őket.
    Tavaly történt. Anyát már régen, vagy egy hónapja nem láttam. Megbeszéltük, hogy munka után átmegyek hozzá beszélgetni. Közben Zsizsek telefonált, hogy leszállt a gépe. Nem tudtam, melyik nap jön. Persze azonnal mondtam, hogy jöjjön, várom, anyával való találkozásom elnapolom. Zsizsek azt mondta, hogy van még bőven elintéznivalója, a kocsit is föl kell venni, egyebek, legyek nyugodtan anyánál, mert ő éjfél előtt úgysem keveredik elő.
Mikor anyától hazaértem nem volt még késő, kb. fél tíz. Zsizsek régen otthon volt, megvacsoráztak a macskákkal, és már a második adag mosás ment a gépben. Értetlenül néztem rá: „Miért nem szóltál, hogy itthon vagy már, siettem volna…”. Neki fontos volt, hogy jól érezzem magam mellette. Mellette, és nem mindig csak vele. Nem akarta azt a néhány órát is magának. Mert enélkül is tudta, hogy az övé vagyok. Nem kellett veszekednünk, mert tudtunk beszélgetni. És ha ott, akkor tudjuk, hogy együttöltött napjaink bizony úgy vannak megszámlálva, hogy már nem sok van belőle hátra, akkor sem sajnáljuk azt az időt, amit akkor anyával töltöttem. Nem valami nagylelkű ajándék egy kapcsolatban a másik szabadságának tiszteletben tartása, hanem alapállapot. És nemcsak a szavak szintjén.
   Úgy érzem, most amikor az öreg azzal vádol, hogy minél többet akarok anyából, és nekem semmi nem elég, a saját viselkedését próbálja rám vetíteni. Pont ő az, aki igyekszik anya összes percét és gondolatát ellenőrzés alá vonni.Már régen nem én játszom az erősebb kutya játékot, hanem ő.  És még azt is elhiszem, hogy mindezzel jót akar.
De kihagyja a képletből a szabadságot. A szabadságot fizikai és gondolati szinten. Innentől medig nem működőképes, csakis erőszakkal fenntartható a rendszere. A szabadság nem elválaszt, hanem megerősíti az összetartozást. Saját életem a példa. És barátaim élete is, akik hosszú évek óta úgy tudnak párkapcsolatban élni egy fedél alatt, hogy megmaradt a szabadságuk. Vannak közös barátaik, és mindkettőjüknek vannak külön barátaik is. Mindenre van idejük, még az egymástól külön töltött szabadidőre is: az egyik horgászni megy, a másik verset ír.Hagynak időt, életteret a másiknak-saját magára. És mégis összetartoznak. De nem erőszakolják meg egymás lelkét, barátait, időtöltését, „csak” elfogadják. Hihetetlenül teljes az életük.
    Hiszek abban, hogy anya boldog lesz. Szeretném nagyon. Hiszem, hogy meg tudják oldani a problémájukat. Hiszem, hogy a probléma igazából nem én vagyok. Én most csak egy nevesített ürügy vagyok.
    Ez a kapcsolat jelen pillanatban az én Zahírom. Ami minden gondolatom lefoglalja, és tönkretesz. A szeretet mérlege sosem objektív. A mérleg egyik serpenyőjébe belepakolhatom a kapcsolat összes kudarcát, a könnyeket, a félreértéseket, minden rosszat. De a másik oldalon egyetlen egy mosoly, ölelés, egyetlen varázslatos pillanat elég, hogy a maga oldalára billentse a képzeletbeli mérleget. Ezért csodálatos dolog a szeretet, minél többfelé osztom, annál több lesz belőle. Én is többet kapok vissza. Szeretném anyát boldognak látni. Ő ezt az embert választotta, tehát vele szeretném boldognak látni.
    Abban a sok-sok évvel ezelőtti pillanatban, amikor úgy szerettem meg, mintha az édesanyám lenne, sokminden eldőlt. Hogy anyámként szeretem, abba több dolog beletartozik. Többek között az is, hogy mindig kíváncsi leszek a véleményére a döntéseimmel kapcsolatban. Még felnőtt koromban is szívesen hallgatom a tanácsait és a néha előforduló nemtetszését is. És úgy veszem észre, ő ezeket szívesen osztja meg velem. Nem tűnik kényszeredettnek, amikor elépakolom életem kisebb-nagyobb gondjait. Tudja, hogy én döntök, és ő csak a gondolataival és a szeretetével állhat mellettem. De mindig is fontos számomra a véleménye, sokszor megfogadom a tanácsát. És sokszor nem.De a szavai mindig gondolkodásra késztetnek. Mert a döntés az enyém. Hogy anyámként szeretem, abba az az ígéret is beletartozik, hogy ha egyszer öreg lesz, öregek lesznek, és kell a fizikai segítségem a mindennapokhoz, akkor ott leszek, és segítek. Amikor megkérdezem anyát, hogy el tudja-e fogadni a szeretetem mélységét, azt hogy anyámként szeretem, azt válaszolja, hogy igen. Azt mondja, hogy őt a szeretetem folytonos fizikai kimutatása zavarja. Ezen elég sokat sikerül változtatnunk a neki megfelelő irányba. Persze, ehhez kell a három évvel ezelőtti beszélgetés, a kérdések és a válaszok. Kell a magamba mélyedés ahhoz, hogy igazán meg tudjak változni. Hogy meg akarjak változni.
   És az öreg a változásaimból semmit nem vesz észre. Ugyanolyan önzőnek lát, mint tizennyolc évvel ezelőtt. Mint három évvel ezelőtt.
   Hiszek anyában. Hiszek bennük. Hiszem, hogy egyszer tényleg ők lehetnek a „fénypár”, ahogy az öreg szereti nevezni magukat.
Mert most még nem azok. Ahhoz az kell, hogy ragyogjanak. Anya is. De ehhez nekik is kell egy beszélgetés. Hiszem, hogy nem bűn, amit elkövettem. Hogy anyámként szeretem azt, aki akkora szeretettel és figyelemmel van irántam, mint egy anya. Hiszem, hogy nem bűn kettejük kapcsolata ellen, amit anya elkövet. Hogy rám is figyel, és engem is szeret. Hiszek abban, hogy minden, amit tőle kapok, igaz, valódi és nekem szól. Hogy soha többet nem kell a kapcsolatunkat azzal rontanom, hogy kételkedek a szeretetében. Hogy csak az öreg felől fújó ellenszél az, amit érzek időnként. Ami újra és újra előhozza a félelmeimet.
   Hiszem, hogy harminc különélve töltött évük után lehet még legalább ennyi együtt töltött boldog is. Hiszem, hogy egy élet végén úgy állnak majd föl egymás mellől, hogy megérte minden pillanat. Boldogan, úgy, hogy nem tartoznak egymásnak semmivel. Úgy, minden kérdést fel mertek tenni maguknak, és egymásnak, és mindenre meg merték kapni a választ.
De ettől jelen pillanatban még messze vannak. De ez az út rövid: mindössze egy lépés egymás felé.
    Hiszek anyában, mindennél jobban. Hiszem, hogy nem volt hazugság, hogy eddig belefértem az életébe. Hogy nem csak teher vagyok neki, hanem jó is.

     Megint eltelt egy hét. Nehezek a napok, nehéz a szívem. Várom, hogy anya végre megcsörgessen, szeretnék vele beszélni. Én nem hívhatom, türelmet kér. Remélem, hogy tényleg ideiglenes ez az állapot. Ha meglenne a lehetőségem, hogy beszéljek vele, akkor amikor szeretnék, és neki is alkalmas, nem gyötrődnék ennyire, és nem jutna eszembe óránként, hogy de jó lenne felhívni. Legjobban a lehetőség hiánya fáj. Zsizseknek felajánlottak egy munkalehetőséget az Egyesült Államokban. Tényleg remek ajánlat volt, ő velem szeretett volna menni. Egyetlen buktató volt a dologban: két évig egyikünk sem jöhetett volna haza. Ha minden rendben van, két év kibírható távlatnak tűnik: telefon, skype- legyőzhető velük a távolság. Nem jönnék haza, ha nincs itthon rám szükség. De ha van, és akkor sem jöhetek? Nem vállaltam. Zsizsek azt mondta, megérti. Egyszer négy évig nem láthatta az édesanyját. Nem kívánta nekem ugyanezt.
   Nagyon hiányzik anya. Nem konkrétan a vele való találkozás, hiszen amúgy is több hét szokott eltelni, míg találkozunk. Hiányzik a lehetőség, hogy beszélhessek vele. Szeretném megkérdezni, hogy van. Csak egy egyszerű kérdés, de most mindennél jobban érdekel. Vajon veszekednek még? Remélem, hogy nem. Mint késöbb kiderül: sajnos igen.
   Az öreg kemény dió. Két lehetőséget hagyott számomra. Vagy tényleg elviselhetetlenül sokat akarok anyából, mindig többet és többet, nem nézve azt, hogy neki mi a jó, vagy anya nem őszinte velem, és csak azért visel el, hogy ne bántson meg. Próbálok mind a két variációban hinni. Együtt, és külön-külön is. Nagyon nem megy. A magam érzéseivel, szándékaival, változásaimmal tisztában vagyok. Anyában pedig hihetetlen módon megbízok. Az öreg célja, hogy lelkileg elválasszon tőle, napok gyötrődése után végül is minden eddiginél jobban megerősít. Szeretem anyát, és hacsak ő nem küld el, (márpedig azt ígérte,hogy nem küld el), önszántamból nem hagyom magára. Pedig sokszor érzem úgy, hogy ez lenne a legjobb. Szinte naponta rámtör ez a gondolat, rengeteget sírok.

   Eljön a nagyon várt délután is.Néhány sör mellett hosszan beszélgetek Györgyivel és Zolival. A villamoson ülünk még, amikor hatalmasat villámlik, pont felettünk. Nagyon megijedünk. Félelmem erősebb, mint a józan eszem, elfelejtem a fizika törvényeit, és tényleg elhiszem, hogy meghalhatunk, ha a villamosba csap a villám.
   Vannak meghatározó napok. Sokminden a helyére kerül ezen az estén az életemben. Nem kőbevésett igazságokat és fellengzős gondolatokat kapok Zolitól. Csak egy élet példamutatását.Egy rendszert, ami valóban életképes. Belecsöppenek a világukba, amely csodálatosan működik. Nem azért boldog és kiegyensúlyozott az életük, mert kizárnak belőle bármit is. Egymás egyenrangú társai minden szinten: anyagilag, szellemileg, lelkileg. Egymás által olyan magasságokba fejlődnek, ahová külön-külön nem tudnának. És ebből a hihetetlen mennyiségű szeretet-energiából jut bőven másnak is:a családtagoknak, barátoknak is két marékkal osztják. Pontosan tudják, ha irigyen megtartanák kettejüknek, féltve világukat a szeretet-tolvajoktól, nekik is jóval kevesebb maradna. A szeretet ilyen: osztódással szaporodik, és csak önként adható. Nem érzem magam kívülállónak,  oda nem illőnek ezen az éjszakán.Természetes, hogy amikor nem vesszük észre, hogy mennyire elment az idő, ottalhatok. Tényleg repül az idő, és mintha én is repülnék vele. Hihetetlenül felszabadult vagyok, rég nem éreztem magam ilyen jól. A helyemen vagyok. Zolit megérinti készülgető regényem. Szívmelengető számomra, amikor felolvas belőle néhány részletet. Értik minden szavam. Nem vígasztalni akarnak, hanem kívülállóként segítenek abban, hogy kicsit én is el tudjak távolodni saját történetemtől. Valóban jó, hogy tudom mindhármunkat: anyát, az öreget és magamat is egy bizonyos távolságból szemlélni. Zoli kristálytisztán érzi és érti az emberi élet mozgatórugóit. Ez a történet is csak az ostobaságról és a féltékenységről szól, és arról, hogy egymás helyett nem szabad(na) döntéseket hoznunk, és nem szabad elfogadnunk, hogy más döntsön helyettünk, mégoly jó és segítő szándékból sem. Szabadságunk első számú záloga ugyanis a szabad döntés. Minden egyéb látszat-szabadság csak, ami teljes hazugság. Ami majdnem az, az nem az.

   Barátaimnak van egy nagyon jó trükkjük arra, hogy megbeszéljék a kellemetlen dolgokat is, veszekedés nélkül. Kijelölnek egy időtartamot: mindegy, hogy öt perc, vagy fél óra, és azalatt mindent  szabad mondani. Lehet „csúnya” szavakat is használni, és megsértődni nem ér. Így a vélt, vagy valós sérelmek nem rakódnak egymásra, hogy aztán egyszerre bukjanak ki valamelyikükből. Nem is kerülnek olyan helyzetbe mint amiben épp anyáék vannak, és amibe engem kényszerítenek. A másik, számomra nagyon jól hangzó megoldás: szabadnapok. A héten kijelölt 1-2 nap, vagy délután, amely felhasználható a szabadidő kellemes és hasznos eltöltésére, oldalborda nélkül. Az emberiség nagy részénél jól működik, ezeket az órákat szokták felhasználni a haverokkal való sörözésre, a barátnőkkel való kávézásra. Ez az idő feltöltődés, kikapcsolás. A műszaki berendezéseink is igényelnek egy kis pihenést, még a folyamatos üzeműek is: a hűtőt is le kell olvasztani. Miért gondoljuk, hogy az emberi kapcsolatokban nem jó egy kis szünet? Egy kis szünet, épp csak pár órányi, de milyen jó hazavárni a másikat, és örülni neki, és együttlenni. Anyának is valami ilyesfélére lenne szüksége. Persze, olyanra, hogy utána nem kap szemrehányásokat. Szerintem nekik se mondta soha senki, hogy egy házasság minden egyes perce kizárólag együtt élhető meg. Hálát adok jó sorsomnak, hogy az én életemben sose merült fel ilyen probléma. Minden barátommal alapvetően fontosnak tartottuk egymás szabadságát. Számunkra ez volt a tisztelet és a szeretet.
   Beszélek vasárnap anyával, de nagyon elkedvetlenedek. Újra és újra ugyanazzal a szöveggel jön: neki választania kell az öreg és köztem. Csak fogom a fejem, és nem hiszem el, hogy tényleg nem érti. Neki saját magát kell választania, felvállalni a döntéseit. Csak akkor lehet boldog, ha az élete a saját szabad választása.  Az, hogy velem barátkozik, és kapcsolatot tart, nem ellentétes azzal, hogy az öreggel él. Már sokszor elmondtam neki, de most ismét megteszem: nem akarom feleségül venni, nem akarok vele élni. Azt szeretném, hogy boldog legyen. Az öreggel, mert ő a párja. Kezdem lassan feladni. Tényleg ez a sorsom? Másokkal olyan jól megy minden, öröm találkozni a barátaimmal. Senki nem tekint sem maga, sem a kapcsolata ellenségének.Szeretnek. De itt, anya és az öreg mellett folyton csak azzal szembesülök,már évtizedes nagyságrendben, hogy semmi nem jó, ami velem kapcsolatos. Tényleg vadállat lennék, akitől meg kell védeni anyát? Erről kell, hogy szóljon az életem? Nekem már soha nem lesz nyugtom? Harmincnégy évesen attól kell egész komolyan rettegnem, hogy az öreg megtilthatja, hogy kapcsolatban lehessünk? Miért kell, hogy elhigyjem, hogy beteges, hogy szeretem? Milyen világban lehet ez bűn? Miért kell, hogy bűntudatom legyen? Amivel az öregengem vádol, ő maga követ el mindent.Nem miattam nem megy az együttélős játék nekik. Annyi rossz napot okoz nekem már megint ez a hiábavaló őrlődés. Pont annyit, amennyi jó napom lehetett volna. Tényleg marhára unom.
   És mégis, sokkal erősebb az a nagyon is gyengéd kötelék, ami anyához fűz. Képtelen vagyok magára hagyni, bár naponta eljutok eddig a lelkiállapotig. Semmi értelme se lenne. Tényleg nem én vagyok a probléma. Ha magára hagyom, lesz helyettem más baj. Addig, amíg anya nem jut el odáig, hogy a szabadság mindkettőjüknek szükséges, félek, addig nem lesz igazán boldog. Nemcsak azért „jár” neki némi szabadság, mert évtizedekig külön éltek, és megszokta, hanem mert ez alapvető szükséglete az embernek. Bár alapvetően konfliktuskerülő természete van, azt gondolom, hogy néha fel kell vállalni dolgokat. Jelen esetben sem személy szerint engem kéne elsősorban felvállalnia, hanem a saját maga igényeit. Hogy tényleg szüksége lehet egy kapcsolaton belül szabadságra. Igazi szabadságra.Saját gondolatokra, saját érzésekre, saját döntésekre. És ha ebbe a szabadságába még én is beleférek, az nekem is csak jó. Nem feltétlenül kéne ennek köztük veszekedésben végződnie, lehetne ez egy normális beszélgetés is. Amiben mindenki őszinte, ad és kap is. Jó lenne, ha az évek, amiknek elébe néznek, boldogan telnének. Én is csak akkor tudok rájuk boldogsággal gondolni, ha tudom, hogy ketten együtt jól megvannak. Hogy egymást építik, ahelyett hogy rombolják.
   Anya azt szeretné, hogy jókedvű legyek, és vidám dolgokról beszélgessek vele. Nem akarja, hogy tovább szomorítsam. Ezen komolyan elgondolkodom, hogyan is lehetne megvalósítható.Talán úgy, hogy megpróbálunk normálisak maradni. Nem akarom, hogy folyamatosan csak titokban beszélhessünk, mert ez tényleg azt látszana igazolni, hogy szégyellnivaló és rossz a kapcsolatunk.
Szeretném látni néhány hetente, nem számszerűsítve ezeket a találkozásokat, hanem akkor, amikor mindkettőnknek örömöt okoz, szeretném a fontos napokon, ünnepeken felköszönteni. És szeretném, ha egy héten egyszer felhívhatnám,legálisan, hogy tudjam, mi van vele. És hogy tudja, mi van velem. Szerintem ezek egy működőképes kapcsolat normálisnak tűnő keretei. És szeretném, ha anya tudná, ha bármikor szüksége, szükségük van rám, akkor ott vagyok.
Szerinte nem jó, az hogy ennyire függök valakitől. Nem tőle függök, hanem a saját lelki békémtől.Bármelyik más szerettem állítana egy ugyanilyen képtelen helyzet elé, ugyanígy kétségbe lennék esve. Ha a lelkem rendben van, szárnyakat kapok. De a lelkem jelenleg nincs rendben, nagyon nincs. Nem anya, hanem az öreg miatt. De anyával mégis egymást szomorítjuk. Anya se lenne túl vidám, ha az ő feje felett lebegne a damoklészi kard, amely azzal fenyeget, hogy elszakítja az édesanyjától. Nem is értem, tőlem miért várja, hogy jól érezzem magam. Remélem, megérti, hogy igazából nem kettőnk között kell választania. Saját magát kéne választania, mert addig a nagyon vágyott nyugalom sem jön el. Nem tudom, hogy az ő kapcsolatuk mondható-e átlagosnak, és én vagyok kivételesen szerencsés, de sose jutottam idáig. Most szembesülök csak igazán azzal, milyen jó is szabadnak lenni. Sose vállalnám, hogy egy kapcsolatomat kizárólag egy másik ember követelésére rúgjam föl. Ha nem fontos nekem az az ember, aki ilyet kér, akkor nyilván érthető, hogy miért. De ha ő a legfontosabb az életemben, akkor sem,és éppen ezért. Mert akarom, hogy továbbra is a legfontosabb legyen, hogy bízhassak benne úgy, mint eddig. És ez nem megy, ha kétségbe vonja a világomat körülöttem, a döntéseimet. Ha valami olyasmit szeretne tőlem, amit amúgy nem tennék jó szívvel.
   Az öreg már nem először játssza ezt el velem. Újra és újra visszaengedem a lelkem közepébe, ahol újfent kellemesen bevackol, és amikor nem számítok rá, belémmar. És én újra és újra hagyom. Mindig megkapja a teljes bizalmamat. Egészen eddig. Tényleg nem bírom már tovább. Nem véletlenül kérem, hogy az oldalról, amit szerkeszt, vegye le az írásaim, bár nem teszi meg.  Amíg ilyen, nem tudok, és nem szeretnék vele azonosulni. És ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem. Dehogyisnem. De magamat is szeretem, és anyát is. Nemcsak hazudozással lehet valaki bizalmát elveszteni. De mit sem szeretnék jobban, mint hogy újra meg tudjak benne bízni.
   Nem vagyok hajlandó fölvállalni tehát  a „bűnöket”, amiket rám kényszerít. Remélem, a saját érdekükben, hogy meg tudják oldani a problémáikat. Persze, először be kell látni, hogy itt bizony vannak problémák. Köztük, amihez nekem semmi közöm, csak annyi, hogy az öreg a saját viselkedését rámvetíti. Nem véletlen, amikor anyától azt kérem, hogy csináljunk együtt néha dolgokat. Menjünk el az Állatkertbe, pizzázni, sétálni, gyakorlatilag mindegy, csak éljünk. Szeretném vele a kapcsolatomat megélni, élményeket szerezni együtt, mert ez a lelkizés kikészít. Nemcsak engem, anyát is

  Amíg Györgyivel reggel a kávéautomatát rugdossuk, egy elég rossz kávé reményében, azon röhögünk, hogy egyetlen pasimért nem kellett ennyit küzdenem, mint anyáért, hogy a vele való kapcsolatomban a helyemen lehessek.
   Félig-meddig cinikusan jegyzem meg: az is lehet, hogy az öregnek csak egy levél nyugtatóra lenne szüksége… Talán nem kínlódnánk már hetek óta. Györgyi rámnéz, és már tudom is, mit akar mondani. Az emberi szervezet működése fájdalmasan csak kémia. Ha felborul a kémiai egyensúlyunk, felborulunk mi is. Az öreg hihetetlen aprólékossággal és odaadással tervezi közös életük új színterét. Amit lehet, és amit tud, tényleg saját kezűleg csinál meg a lakásban. Nem is csodálom, ha már fárad. Én feleannyi idősen sem vállalnám ezt be. De, amíg az új életük kerete szépen rajzolódik, addig maga az élet látszik kissé kifolyni a kezük közül. Megdöbbentenek anya szavai, és elgondolkodtatnak. Azt mondja, hogy az öreg apróságokért is hamar a plafonon van, ingerlékeny és sokat veszekszik vele. Valóban, kezd a dolog gyanús lenni, mert ez az állapot tényleg hetek óta tart, és régen nem volt ilyen. Akkor pedig lehet, hogy egy jól fejlett magnézium és B-vitamin hiány.Én is voltam ingerlékeny, csapkodtam, és nagyon nem láttam reálisan a viszonyokat körülöttem, veszekedtem, akivel csak tudtam. Én azt hittem, hogy önvédelemből teszem. Pedig senki se bántott. A magnézium és B-vitamin szükséges az idegek megfelelő működéséhez, számos más ásványi anyaggal és nyomelemmel együtt. Nem nyugtató, nem tudatmódosító, „csak” visszaállítja a normális ingerületvezetést. Tudom, kipróbáltam, barátaimmal együtt. Kisimultunk egy doboz Neuroptimtól. Elmúlt az értelmetlen, hirtelen feszültség, tudtunk beszélgetni veszekedés helyett.Nem csodaszer, nem azt várom tőle, hogy az öreg hirtelen a homlokára csap, és azt mondja, hogy élni sem tud nélkülem, de talán könnyíthet a mindennapjaikon, talán kevesebbet fognak veszekedni.Megpróbálom rábeszélni anyát, próbálják ki ők is.Remélem, hogy segít. Veszíteni mindenesetre nem veszítenek semmit, és én még ki is fizetném nekik,  bár tudom, hogy anya ezt úgysem engedné. J

      Legszebb emlékeim között van az a nap, amikor hármasban vagyunk, anya főz éppen valami nagyon kedvünkre valót. Éhesek vagyunk, és a nyersen is élvezhető hozzávalókból az öreggel próbálunk lopkodni egy keveset. Anya tízpontos műfelháborodást ad elő, és mindkettőnket szeretettel ver fejbe. Csodaszép nap. Bár lenne még ilyen…

 

 

 8.

 

  Tegnap voltam anyáéknál, felköszönteni. Születésnap, a hatvanadik. Furcsa érzés, negyvenegy éves volt, amikor megismertem. A születésnapi üdvözlőlapra nem a szokásos jókívánságokat írom, csak egy mondatot: „Szeretném látni, amint megöregszel”. Ennél szívből jövőbbet most el sem tudok képzelni. Valóban szeretném, ha lenne ideje egészségben megöregedni, és mi sem vágyottabb számomra, mint hogy mellette lehessek, amíg csak Isten engedi.
   Nem szívesen rangsorolom rossz napjaimat, de ez a tegnapi benne van az első tízben.
   Pedig nagyon vártam, nagyon készültem rá. Mégis, mintha kövek lennének a szívem helyén, valami mélységes bánat húz le. Nem ismerek rájuk, olyanok egymással is, mint két idegen. Vagy inkább, mint akik ismerik, de nem szeretik egymást. Nem jó ez a találkozás, halotti toron éreztem magam már sokkal jobb hangulatban.
Hatalmas hazugságnak tűnik, ahogy fehér asztal mellett vacsorázunk, és nincsenek köztünk rendben a dolgok. Eljátszok pár percig a gondolattal, hogy mi történne, ha egyenesen megkérdezném őket, mégis, mik a terveik velem? Meddig akarnak kínozni még? És egymást?  Ha már így együtt vagyunk, az öreg akár el is mondhatná, milyen módon látná számára is elfogadhatónak anyával való kapcsolatomat. Tényleg érdekel, hiszen rólam van szó. A bizonytalanság, amiben tartanak, kibírhatatlan. Mégsem merem fölvetni a témát, félek, féltem anyát. Pedig mi sem lenne kézenfekvőbb, mintha megbeszélnénk a dolgot, miután minden érintett jelen van. Elsősorban persze nekik kéne megbeszélni a dolgaikat, de ahogy látom, ez most nemigen megy nekik.

 Anya még mindig a türelmemet kéri, és azt mondja, hogy igyekszik ezt a helyzetet megoldani.

   Elviszem neki könyvem azóta íródott lapjait. Először el sem hiszem amit mond, tényleg úgy gondolom, viccel csak. De nem. Komolyan megszid azért, mert leírom azt, hogy rosszul érzem magam, ha csak titokban, az öreg háta mögött beszél velem telefonon. Megalázónak érzem ezt a helyzetet mindannyiunk számára.
   Abban a pillanatban veszítem el az összes reményemet. Tényleg felvállalhatatlan a velem való kapcsolat? Szégyellnivaló vagyok? Ennyire gyáva és megalkuvó lenne? Hogy megőrizzen valamiféle látszat-békét, inkább tönkretesz engem?
   Írok egy könyvet, és ő megtisztel azzal, hogy elolvassa a készülő fejezeteket, és baj, ha ebben az igazat írom? Mert mi lesz, ha az öreg elolvassa, és megtudja, hogy beszélt velem? Tényleg, mi lesz? Veszekednek? És? Én rámegyek... Mi vagyok én, bűnöző?    Nem tudom, hogy anya tett-e az öregnek olyan ígéretet, hogy nem is beszél velem, vagy az öreg csak simán megtiltotta neki. De már nem is érdekel.
Anya mellé állok, de életemben most először nem esik jól, hogy megsimogat. Közel vagyok hozzá, de hirtelen valahogy mégis nagyon távol. Finom  nagyon anya főztje, de most olyan érzést hagy a gyomromban, mintha bányakavicsot ettem volna langyos disznózsírral.  Nyelem hát a könnyeim szorgalmasan vacsora közben. Míg a pirítóst  rágcsálom, rágódok belűlről is. Barátaim szerint eljött az a pillanat, hogy hátat kell fordítsak nekik. Nemcsak az öregnek, hanem anyának is, mert rámegyek. Ismernek, tudják, hogy az önvédelmi mechanizmusom gyakorlatilag értékelhetetlen, ha szeretetről van szó. Birkaként megyek a vágóhídra, és tartom a fejem a kés alá-akárcsak egy jó szó reményében is. Tényleg féltenek, tényleg szeretnek. Fognak keményen, erősen. Elkapnak, amikor zuhanni készülök. Már fizikailag is nagyon megvisel ez a történet. Minden éjjel arra ébredek, hogy nyüszítve zokogok. A sírógörcseim egyre kontollálhatatlanabb időpontokban törnek rám. Félek, hogy ismerőssel találkozom az utcán, amikor bőgök. Félek, hogy megkérdezi, mi a baj. Félek, hogy elmondom. Félek, tudom, mit válaszolna.

   Igen, tudom mit mondanak, mit kéne tennem. Reggel elmesélek mindent Györgyinek és Gabinak.Rettegek, mert tudom, mit fognak mondani.

   Gabi egy éve előre megjósolta a történetet. Szóról-szóra úgy lett minden, ahogy akkor mondta. Épp az épület előtt cigiztünk. A dohányzás közbeni életbölcsesség-kifejtésnek nála hagyományai vannak. Szerettem volna, már akkor is, ha téved. De az emberismerete időnként ámulatba ejtően tökéletes. Gabi azon kevés emberem közé tartozik, akik kivívták a tiszteletemet. Alapvetően eltérő egyéniségünk, nézeteink és tulajdonságaink ellenére időről időre kifejezetten igénylem a vele való beszélgetést.

   Hullámzó lelkiállapotomban Györgyi az, aki pontosan érzékeli, mikor van szükség a szavakra, és mikor valami egyébre. Délutánra olyan szintre süllyedek önpusztító gondolataim segítségével, hogy egyértelműen az egyéb kerül sorra. A mozdulatából, ahogy becsukja az irodaajtót, tudom, hogy jól járok, ha leveszem a szemüvegem. Rettenetes mennyiségű szeretet van a két pofonban, amit kapok. Akkor, abban a pillanatban többet ér minden szónál.
   Kimegyek az épület elé gondolkodni. Közben kamillateával mosom le az egyik macskakölyök gyulladt szemét. Mindössze tízdekányi lehet, gyufaszálnál is vékonyabb csontocskákkal. Mégis, maga a tökéletesség. Egy egész életet tartok a tenyeremen. Az anyamacska már izgatottan várja, hogy visszategyem a kölyköt a dobozba. Azonnal megmosdatja és megszoptatja.

     
   Soha, senkinek nem kívánom, hogy valaha is azon kelljen gondolkodnia, elhagyjon-e valakit, akit mindennél jobban szeret. Nem normális világ az, ahol egy ilyen kérdést fel kell tennünk magunknak. . A tehetetlenség érzése mindennél rosszabb, és én most tehetetlen vagyok.  Egy türelmetlen embernek várni-maga a kínszenvedés, anya pedig türelmet kér tőlem. Türelmet, ami nekem nincs. Most muszáj mégis türelmet tanulnom, ami jelen pillanatban nagyon kemény lecke.    

    Otthon az asztalra nézek, ott van a rózsafüzér, ahová Anita közös imádságunk után egy hónapja tette. Képtelen vagyok szabályosan, monoton miatyánkokkal és üdvözlégyekkel Istenhez fordulni, de minden gondolatom, lélegzetvételem egy ima felé: Kérlek, ne szakíts el az anyukámtól!





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 8
Tegnapi: 5
Heti: 17
Havi: 22
Össz.: 8 003

Látogatottság növelés
Oldal: Beszélgetéseim Biegelbauer Palival -első rész: Egy hónap; 5-8 fejezet
Beszélgetéseim Biegelbauer Palival - © 2008 - 2019 - barnamelinda.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »