2011. október 22.

 

   Ma láttalak titeket. Ismét választ kaptam egy kérdésemre. Egy kérdésemre, amely kérdést feltenni is nagy bátorságot igényel.

   A törékeny kis öregember, akit Ropitestnek szoktam hívni, (ő ugyan Tiborként mutatkozott be, de a Ropitest szerintem találóbb) szinte naponta megörvendeztet a bölcsességével. Ezek a találkozások nem mindig olyan üdítőek, mint a Palival való beszélgetés. Kifejezetten úgy érzem magam utána, mint akin átment az úthenger. Átment, és még kétszer visszatolatott. Kényszerít, hogy nézzek a dolgok mélyére. És ez néha nagyon nehéz.

   Ma reggel is becsönget. Épp mosok és próbálok rendet rakni. Néha a pokolba kívánom, sőt azt gondolom, hogy oda is való.

- Mit gondolsz, tudnád anyádékat ugyanúgy szeretni? Nem lenne benned ingább harag?

Harag az elpocsékolt időért, harag a könnyeidért, a fájdalomért? Tudnál nekik örülni?- mellbevág a kérdés, szinte alig kapok levegőt.

- Ki vagy te egyáltalán? Néha azt hiszem, hogy maga az ördög, aki ideül a bal vállamra, és hülyeségeket sugdos a fülembe.

- Nem válaszoltál. – cinikusan nyugodt, pedig én komplett dührohamot produkáltam.

 Elgondolkodom. Nem tudok válaszolni. Ember vagyok, és fáj a történet. Akkor is, ha megpróbálom tagadni.

   Délután kapom meg a választ. Ülök a villamoson, és meglátlak titeket az ellenkező oldali megállóban. Az adrenalin majd szétvet. Első gondolatom, hogy leszállok, odamegyek hozzátok köszönni. Már félig lekászálódok a magas ülésről, amikor jön a második gondolat: nem is örülnétek nekem, sőt egyenesen válással vagy fenyegetve, ha beszélsz velem. Nem szívesen venném a lelkemre, ha ott a Blahán kerítenétek egy válóperes ügyvédet, és elválnátok. Visszamászom az ülésre. A férfi, aki mellettem áll, azt morogja, hogy eldönthetném végre, hogy mit akarok, leszállok-e, vagy sem.

   A válasz tehát megvan: igen, tudnék nektek  örülni. Az öröm volt az első reakcióm, amikor megláttalak titeket. Nem pusztult még ki a szívemből. Remélem, nem is fog.

Estefele bemegyek Gabihoz, és elmesélem neki, hogy láttalak titeket. A vívódásaimat nem említem. Hogy mégis beszéljek valamit, elmondom, hogy Péternek van kockás nadrágja. Lehet, hogy egyel több információt adtam, mint amire szüksége volt...

   Persze, más is van, ami szomorítja lelkem. Majdnem szóról-szóra megismétlődik a történet, amit veletek átéltem. Azért csak majdnem, mert a vége más. Örülök, hogy más.

Örülök, hogy nincs kőbevésve, hogy el kell szakadjak szeretteimtől, ha ezt szeretteim szerettei úgy kívánják...Legjobb barátnőm férje rukkol elő az immáron nem újdonságszámba menő gondolattal, miszerint házasságuk megromlását idéztem elő. A legjobb barátnő férje számomra persze nem a legjobb barátnő tarozéka, hanem önállóan is megüti szívemben a jóbarát kategóriát. Szavai ennek megfelelően jócskán fájnak is. Néhány hete még jókedvűen söröztünk, és beszégettünk... Olyan de ja vu érzésem van...

Próbálom nem magamra venni a roppant igazságtalan, és minden észérvet mellőző támadást, de teljesen most sem sikerül. Barátnőmnek inog a házassága, én ismét egy barátot húzhatok ki a listáról... Nem túl kellemes napok. Ami más a történetben, az a barátnőm nagyon határozott hozzáállása. Eszébe sincs megszakítani velem a kapcsolatot, a barátságot. Akkor sem, ha ezt a házastárs nem nyeli le. Nem miattam, hanem maga miatt. Nem akar bábu lenni. Nem akar úgy tenni, mintha...Amikor ezt mondja, nem a férje és közem választ, hanem önmagát választja. Állok, nézem a hatvan kilónyi elszántságát, és befelé sírok. Egy pillanatig arra gondolok, hogy miért nem szorult ennek az elszántságnak legalább a tizedrésze beléd? Persze, rájövök magamtól is, hogy hülyeséget kívánok: a barátnőm rengeteget tett azért egész eddigi életében, hogy ma egy ilyen döntést hozzon. Kemény utat járt végig. Beszélgetnek sokat, és jelenleg úgy látszik, hogy a házasságuk nem ér véget. Remélem, behegednek a sebeik, a mélyek is. Remélem, egyszer az enyémek is.

 

---

 

 

2011. október 24.

 

   Tegnap voltam Edinánál. Egyre jobban van. Kezem a hátán, és amíg így ülünk, szabad folyást engedek gondolataimnak. És könnyeimnek.

   Eszembe jut a majdnem két héttel ezelőtti nap, első találkozásunk. Mondatokat készítek magamban. Megtalálom a házat. Pizzásdoboz hegyek a kukák mellett. Míg fölsétálok a nyirkos lehelletű lépcsőházban a második emeletre, kicsit félek. Körbesétálok a gangon, keresem a lakást. Az egyik ajtón belűlről félrehúzza valaki a függönyt. Egy nő áll a konyhaajtóban. Száz év keserve arcába vésődve. Későőbb tudom meg, hogy csak harmincöt.

-Te vagy Melinda?- Csak bólogatok, hogy igen, én vagyok.

-A kislányom már nagyon várt rád. – Hálás vagyok, hogy nem kell magyarázkodnom.

A konyhában Tamás, Edina édesapja kávét főz. Arca zárkózott, nemigen tudok róla semmit leolvasni. Néhány percig beszélgetünk, megmutatják a leleteket, tárójelentéseket.

Edina 7-es hátcsigolyáján daganat van. Novemberben negyedszer futnak neki a kemónak. Ha megéri. Nyolc éves. Nem néz ki hatnak sem. Édesanyja bekísér hozzá. Nem lepődök meg, amikor tudja, ki vagyok, és miért jöttem.

- De, jó, mégsem haltál meg, és akkor most meg fogsz gyógyítani?

- Nem tudom, de megpróbáljuk.

- Egy csomó mindent el kell neked mondanom, azt is...

- Jó, de ne most. Késöbb majd beszélgetünk is.

- De ez fontos...

- Tudom, lesz rá alkalmunk, ne félj.

- Én nem félek, te félsz.

- Ez látod igaz, de most nézzük meg, hogy tudlak-e gyógyítani.

Jó negyven perc az első kezelés, mély álomba merül. Meglep, és melengeti a szívemet az a bizalom, ahogy édesanyja, Kati egyedül hagy vele.

  Este Kati felhív, és elmondja, hogy délután fél ötig aludt, egyenletesen, nyugodtan. Hónapok óta nem volt ilyen.

Az elkövetkező napokban szívem-lelkem beleadom. Időnként beszélgetünk is.

Amikor elmondod, hogy Péter a túrógombócon és a pingvinen akadt ki, amiket Edina írt a levelében, dühös leszek. Feszült vagyok, amikor elkezdem a kezelést, de nem akarom bántani, így inkább nem szólok. Háttal ül nekem, így legalább nem látja az arcomat. Haragszom rá.

Hirtelen libabőrös leszek. Valaki megérinti a vállam. Hátranézek, de tudom, hogy Pali az.

Mindentudó szemével mélységes szeretettel néz rám.

- Te most tényleg haragszol rá?- Nézem a madárcsontú kislányt, és közben hihetetlenül aljasnak érzem magam. Kopasz fejével olyan, mint egy kis beteg verébfióka.

- Dehogy... csak hárítok...

- Jó, hogy legalább ezt észreveszed.

- Pali, te meséltél rólam. De miért pont ezeket? A túrógombócot, meg a pingvint?

- Mert ez vagy te. Ha valakinek beszélek rólad, akkor azt szeretném, hogy téged lásson maga előtt.

- Ja, egy rakás szerencsétlenséget...aki egy plüsspingvinnel alszik, és arról álmodozik, hogy majd egyszer minden jó lesz, és anyukája főz neki túrógombócot. Ez lennék?

- Ennek érzed magad?

- Nem...Vagy mégis, nem tudom... Tényleg szeretnék elmenni anyával az Állatkertbe, de nemcsak a pingvinek miatt. Igazából nem is az Állatkert a lényeg, csak arra gondolok, ha egyszer mégiscsak eljutunk oda, akkor már minden rendben lesz. Nem leszek tiltólistán. A túrógombócot imádom, de addig nem eszem, amíg anya nem főz. Nem bírnám lenyelni másét... igen, lehet hogy a túrógombóc a szeretet, a béke, a nagy Sztálin...ezek csak díszletek, az életem díszletei....de melegséget okoznak a szívem körül.

- Azért vagy szomorú, mert azt írtam Péter bácsinak, hogy szereted a túrógombócot? –kérdezi Edina hátrafordulva. Rázom a fejem, és folynak a könnyeim. Edina kis kezével ügyetlenül törölgeti őket a szememből. Vastag  fekete csík lesz ujjain. Mert lehet hogy megérdemlem a többezer forintos szempillaspirált, de ezek szerint mégsem vízálló. Vagy könnyálló...Megpróbálom elmagyarázni neki, hogy mi a gond.

- Péter bácsi nagyon buta!

- Az...

   Edina persze azonnal fel akar benneteket hívni, vagy írni egy levelet. Sokáig magyarázom neki, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek. A felnőttek szívesen hisznek valamiben, amiben hinni akarnak, és nagyon elutasítóak azokkal a dolgokkal, ami nem fér bele az általuk kialakított világképbe. Márpedig egy hús-vér, névvel és címmel rendelkező kislány, aki tényleg úgy beszélget Palival, és más világon túlival,  mint bárkivel, és aki néhány napos kezelésem után jobban van, nem fér bele Péter világképébe.

Ha ugyanis elfogadja, hogy Edina története igaz, akkor felül kéne írnia azt is, hogy én állok minden mögött, én, és az én ravasz kis manipulációim. Szerintem csak gorombaságokat kapnánk, és azt hogy Edina is nekem segít...Gorombaságból pedig kaptam épp eleget... Rossz érzés egy gyereknek ezt elmagyarázni. Hogyha megéri, és felnő, a dolgok esetleg már nem azok lesznek, mint aminek látszanak. Mert most még azok. Neki azok.  Igazából úgy érzem, nem is érti meg, csak megígéri, hogy nem ír újabb levelet.

Cserébe nekem kell megígérnem, ha ti magatoktól kíváncsiak lennétek rá, nem habozok összehozni egy találkozót.

   Hazafelé sétálok, és arra gondolok, hogy sajnos igaznak látszik az a megállapításom, ami egész a közelmúltig a Skype-on is a mottóm volt: a tényeknél csak egyetlen makacsabb dolgot ismerek: az emberi meggyőződést.

 

 

---

 

 

2011. október 28. – Bojt az ördög farkán

 

   Hosszú és fárasztó volt ez a hét. És még nincs vége.  Evilági és túlvilági bölcseim szorgosan látogatnak. Én meg küzdök az ördög farkán lévő bojttal...

   Édesanyámnak elmesélem a történteket, nevezetesen, hogy ismét egy házasság megromlása terheli csapott vállaimat. Jót nevet, és büszkén néz rám: több házasságot vagyok képes tönkretenni, mint jómellű, telivér szexbombák. Már én is nevetek, amikor elmondja, hogy szerinte csak azért vettem fel szabadidőnadrágot, mert abba kényelmesen be tudom gyömöszölni ördögfarkam. Összevág a dolog: a bakancsba beférnek a patáim, és az egy hete arcüreggyulladás indokával hordott sapkám is lehet, hogy csak a szarvacskáimat rejti...

    Az egészből a bojt tetszik a legjobban. Mert az ördög farkán bizony van bojt. Lehet, hogy a bojt állapota valamiféle tükör az ördög lelkivilágához... Barátnőm lelkesen támogat a fantáziálás terén: kis fésűvel majd segít kibontani az összegubancolódott bojtot, és lehet, hogy karácsonyra bojtvégápoló balzsamot is kapok. Elhatározom, hogy ha már van, rendben tartom a bojtot.

   Néhány napja a munkahelyen is „helyzet van”. A történet botrányszagú, szaftos – és mélyen emberi. Egy kávéba kapaszkodva fölballagok a „nagyfőnökhöz”, elmondani kéretlenül is véleményem a dolgokról. Öt percesre tervezett beszélgetésünk végül is egy órás lesz. Nem zavar el, pedig igazából nincs közöm az eseményekhez. Tudja, hogy bizonyos értelmeben véve „különc” vagyok. Véleményem, gondolataim nem mindig egyeznek a közhangulattal. Előkerül-többek közt- kedvenc témám, a bizonyos paradicsombeli almafa. Gyanús, hogy ha valaki tényleg azt szeretné, hogy ne együnk a fáról, akkor nem a kert közepére ülteti, hanem valahova a kerítésen kívűlre, a sufni mellé...Azzal, hogy az almafa elérhető közelségben volt, és figyelmünk is fel lett hívva a következményekre, szabad döntési jogot kaptunk. És döntöttünk.

    Hazafelé Pali szegődik mellém.

- Azt mondtad, hogy a rossz titka az, hogy nincs. Akkor ördög sincsen? Isten van, de ördög nincs? Jó van, de rossz nincs?

- Emlékszel Istenre?

- Igen, egyszer elvittél hozzá. Hatalmas élmény volt...Bár azt hittem, ember alakban, vagy legalábbis emberhez hasonlatosnak fogom látni. Igazából elmesélhetetlen az élmény, leginkább olyan, mint amikor egy virág az orrod előtt bújik ki a földből, és nő platánfa magasságúra, egy pillanat alatt. Nem is igazán a látvány volt csodálatos, hanem az érzések és a gondolatok, amik akkor felszabadultak bennem. Maga a találkozás Istennel.

- Akkor most nyúlj óvatosan a bal zsebedbe. Mondom: bal...!

Mikor sikerül beazonosítani a bal kezemet, óvatosan csúsztatom ujjaimat a zsebembe. Középső ujjam hegyén kaparászást érzek, valami halad a tenyerem felé. Megborzongok.

Kihúzom a kezem, és Pali jókor fogja meg határozottan az alkarom. Ha nem szorít keményen, bizony leráznám a svábbogarat a kezemről. De szorít, így csak verbálisan hisztizek, de azt elég intenzíven. Végtelen szeretet árad a szeméből, szó nélkül megvárja, míg kissé lehiggadok.

- Ez az Isten ugyanaz az Isten. Semmi más nem történt, mint ismét találkoztál Istennel.

Elbőgöm magam. Miközben bal kezem mozdulatlanul tartom, a jobbal megpróbálok egy papírzsebkendőt előkotorni. Jól esik az orrfújás, végre megint kapok levegőt. Körülnézek, de Pali nincs már mellettem. Tenyerem is üres. Úgy látszik, Isten is elhagyott...

   Arra gondolok, hogy lehet hogy nincs rossz. És jó sem. A dolgok egyszerűen csak vannak. Az, hogy hogyan éljük meg őket, teszi őket rosszá, vagy jóvá. Számunkra rosszá, vagy jóvá. Ami másnak jó, nekem lehet beutaló a pokolba.

Már nem érzem feltétlenül szükségesnek, hogy minden pillanatomat „jónak” éljem meg. Kezdek inkább arra törekedni, hogy egyáltalán megéljem a pillanatot, a maga valódiságában. Akkor is, ha a pillanatfelvétel a „rossz” feliratú fényképalbumba kerül. Az rajtam múlik, hogy melyik albumban van több kép, de azt hiszem, mindkettőre szükség van a teljességhez. Az ördög is csak bojttal a farkán igazán teljes.

 

Oldal: Beszélgetéseim Biegelbauer Palival -második rész: Napló anyának; 3. fejezet
Beszélgetéseim Biegelbauer Palival - © 2008 - 2024 - barnamelinda.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat