Beszélgetéseim Biegelbauer Palival

Beszélgetéseim Biegelbauer Palival - egy készülő könyv életen innen és túl Szeretettel köszönöm Anyának és Apának

Egy hónap

 

Egy hónap hosszú vagy rövid idő? Lehet ez is, az is.

Elhatároztam, hogy egy hónapig írom regényemnek ezt a fejezetét, ennyi időt adok magamnak.  Kíváncsi leszek, hová jutok ennyi idő alatt. Eljutok-e a kétségbeesésből valamiféle élhető egységig? Egységben magammal, a világgal.

 

1.

Kétezertizenegy június tizennegyedike van, kedd. Az első munkanap Pünkösd után.
            Nem vagyok valláshívő, „csak” Istenhívő. Azt azért tudom, hogy Pünkösd a Szentlélek kiáradásának ünnepe. Idén például mi is szépen megünnepeltük, a nagy kiáradásban alig győztem kapkodni a fejem. Mégis, mire ezen a napon majd alkonyul, olyan viszonyba kerülök Istennel, hogy szégyellem ezeket a kissé cinikus szavaimat a Szentlélekről.
            De még nem alkonyul, a hajnal is csak épp kezdődik. Még nem pihenhetek meg Isten tenyerén.
            Egészen pontosan reggel 5:33 van. Jó korán beértem, ahhoz képest, hogy ma semmire sem vagyok majd használható a munkahelyemen. Csütörtök este óta nem ettem, csak kávét,vizet és mérhetetlen mennyiségű cigarettát vettem magamhoz. Most megpróbálok cseresznyét enni, le is gyűrök nagy nehezen vagy 25 dekát. Rövid, de erőteljes küzdelem után a cseresznye győz, a wc-ben megszabadul tőlem.
            Ülök az öltözőben a padon, és arra gondolok, ki kéne menni rágyújtani a reggeli kávé mellé. Ma már harmadszor.
            Mire föleszmélek a gondolatoknak már nehezen nevezhető örvényekből, 7 óra.
Erről eszembe jut, hogy még fél nap, pontosan 12 óra, és megtudom, mi is az igazság.
Vajon akarom én ezt a tudást? Mert hogy anyám az igazat fogja mondani, abban egy percig nem kételkedem. De az elmúlt napok, az öreg ok nélküli és szívtelen támadása, (mindezt persze csak a szeretet jegyében) ami csak hazugságokon és a saját féltékenységén alapul, megviselte a lelkemet. Ami ennél is rosszabb, az, hogy anyáét is.
És ezt a terhet nem vehetem át tőle, bármennyire is szeretném. Mindenem odaadnám, csak ne lássam szomorúnak.
Évek óta újra és újra megismétlődnek ezek a jelenetek. Épp csak annyi a bűnöm, hogy anyámként szeretem azt az embert, aki anyámként viselkedett velem.Akivel megoszthatom életem rossz és jó pillanatait. Akitől épp ezért akar a párja elszakítani. Ami miatt különösen fájdalmas a történet, az az, hogy ettől az férfitól „békeidőben” kaptam nem kevés odafigyelést és érdeklődést a dolgaim iránt, a szeretete mellé. Ezen gondolkodom, amíg beleolvasok az utóbbi évek levelezésébe. És ha már olvasgatok, elolvasom az utolsó versem is. Egy álmomról szól, amit az öreggel álmodtam, és a vele való lelki béke utáni vágyakozásról.Persze,az öreg ezt is teljesen félreértette, egyetlen szó sem jutott el hozzá. De ebben a pillanatban ez már teljesen mindegy.
            Az a lehetőség, hogy éveim tovább anya nélkül éljem, finoman szólva sem boldogsággal tölt el, hanem számos más érzéssel, ezek hosszabb-rövidebb ideig vernek tanyát a lelkemben. Legrövidebb ideig a düh marad ott, de ő csak amolyan „ágyrajáró”, bejelentett lakása nincs nálam. A félelem, a rettegés, a kétségbeesés, a sajnálat (magam, és a történet másik két szereplője iránt) pedig egymást erősítgetik, támogatják. Megpróbálkozom vele, hogy elhigyjem, igaz minden, amit az öreg rámzúdított. Igaz, hogy anyát zavarja, ha felhívom, zavarja, ha sms-t írok, csak azért hallgat meg, mert nem akar megbántani, de igazából borzasztóan terhes neki a szeretetem. Háromszor futok neki, hogy mindezt megpróbáljam elhinni. Háromszor próbálom magamra venni a bűnöket, amiket el sem követtem. Szeretném, ha hibásnak érezhetném magam, mert akkor talán jogosnak tűnhetne a büntetés is. Háromszor kísérlem meg , hogy ne higyjek magamban. Háromszor kényszerítem magam, hogy próbáljak ne hinni anya szeretében. Háromszor hányok. Háromszor szeretném magam szembeköpni.
            Végre. Megjön a főnököm, aki elsősorban az egyik legjobb barátom. Tud mindenről, és ahogy átölel, már zokogok is. Ma egész nap a könnyeim fogja törölgetni.
            Amikor végre levegőt kapok, ömlesztve eléöntöm lelkem tartalmát. Minden fájdalmat, félelmet, rettegést, kétségbeesést. Ezeket szétválogatja nekem, rendszerezi, és minden kupac rossz mellé odapakol egy nagy adagot szeretből, reményből, kitartásból és egyéb, léleknek jóleső érzésből. Kellett ez az ölelés.

Fogy az idő, mindjárt indul a ½ 5-ös busz is, amivel megyek. Fogy a cigim is, ez már a második doboz. Zuhog az eső, és én imádkozom. Évek óta nem tettem. Magamért nem. Talán nem is ment volna szívből. De most megy.
            Üres már a szívem, az agyam, a lelkem. Isten kezébe teszem sorsomat, mert már nem én alakítom. Ma nem én döntök. Csak egyetlen nap emléke van a szívemben.
Tavaly november 7. Átmegyek anyához, még otthon lakik Elmondom neki, hogy Zsizsek előtte való reggel megkérte a kezem. És délután meghalt.
            Anya egész délután, egész este ölel. Néha olyan szorosan, hogy hallom a szívverését. Egész életemben nem ölelt annyit. Nem is szeret amúgy ölelgetni, ő a tekintetével símogat. Akkor mégis minden mozdulata szívből jön.
Aznap, amikor mindent elvesztettem, mindent meg is kaptam.
            Felszállok hát a buszra a szakadó esőben. Marika, kedves kolleganőm ül mellém, semmiségekről beszélgetünk. Megfellebezhetetlenül állítja, hogy Újpesten, ahol anyával találkozni fogok, sütni fog a Nap. Nem hiszek neki.
            Délután 5 óra, megjön anya. És rámszakad hirtelen a szeretet. Anya szeretete, amiben soha nem tudtam nem hinni, a barátaim szeretete, az igazi édesanyám szeretete, és Isten szeretete.
            Persze megint bőgök, de mostmár örömömben. Teli van a szívem. És amikor kinézek a gyorsétterem ablakán, tényleg süt a Nap.

És ahogy beszélgetünk, helyreáll minden. Helyreáll a lelkem, nyoma sincs már bennem a félelemnek. És ezzel egyidőben a testem is kezd újra működni: éhes vagyok, négy nap után újra tudok enni, a szívem is felveszi a normális ritmust. Míg sétálunk, elég elfogadható kompromisszumot kötök saját magammal: mivel nem akarom és nem is tudom gyűlölni az öreget, épp ezért nem is teszem. Tulajdonképpen az iránta érzett szeretetem sem szűnt meg, de a szeretet  gyakorlati megvalósítását (beszélgetések, az, hogy megöleljem) egyenlőre nem látom kivitelezhetőnek, és szükségesnek. Erről a kompromisszumról feledkezek meg majdnem egy pillanatra két nap múlva, amikor önkéntelenül is puszival búcsúznék tőle, miután bepakoltuk a hűtőt Csabi barátom kocsijába. Hiába, gyakorolnom kell nekem ezt még...
            Elég pörgős ez a délután, hazavisszük Csabival a hűtőt, otthon Zsolt a házban dolgozó állatorvos segít becipelni. Mikor este lemegyek hozzá megkérdezni néhány dolgot az akváriumommal kapcsolatban, beszélgetünk az elmúlt napjaimról is. Nagyon élvezem mindig a vele való beszélgetést. Keveset mond, épp csak néhány szót. De azok a szavak mindig épp a helyükön vannak. Elférek mellettük, van helyem a mondanivalóját beleilleszteni az életembe, úgy tud tanácsot adni, hogy tulajdonképpen én magam jövök rá arra, mi is lenne nekem a legjobb. Csak megmutatja, merre is van az út, nincs meg a kényszer, hogy arrafelé induljak. Míg beszélgetünk, szemrebbenés nélkül esszük meg a váltótársa másfél kiló cseresznyéjét. Közben elmesélteti magának az egész történetet, a legelejétől, tizenöt éves koromtól.
            Megismeri a nagyon kezelhetetlen, örökké tüskés kamaszlányt, aki tudja magáról, hogy őt nem lehet szeretni, és tudja, hogy nem is szereti senki. És egy napon valaki csúful meghazudtolja mindezt.
            Azon a napon, amikor anya besétált az életembe (bár egészen pontosan én sétáltam, mégpontosabban: sántikáltam be hozzá a rendelőbe), megváltozott elég sok minden. Meseszerű, és nagyon-nagyon hihetetlen volt számomra sokáig, hogy valaki tényleg képes ennyit foglalkozni velem. Rengeteg törődést, szeretetet és szigort kaptam tőle, hatalmas tehetsége volt mindig is hozzá, hogy megóvjon azoktól a bajoktól, amiket épp magamnak készülök okozni. Úgy törődött velem mint egy igazi édesanya, és hamarosan az én szívemben is ezt az előkelő helyet foglalta el.
            Ezen a helyen marad mindig is, még abban tíz évben is, amikor nem találkozunk.
            Épp ez az el nem múló szeretet késztet arra, hogy tíz év múlva megkeressem. És még ezután is éveknek kell eltelniük, míg végül mindent megértek .Amíg meg tudok szabadulni attól a nagyon is általános és kényelmes, de roppant téves és rossz felé vivő elképzeléstől, hogy csak én tudhatom a dolgokat igazán jól. Évekbe kerül, míg megismerem a megismerhetetlenségét. A harminckettedik születésnapomon nagyon megbántom, pedig nem akarom. Tortát süt nekem, és rám olyan erővel szakad a szeretetének ez a tőle szokatlan fizikai megvalósulása, hogy sokkol. Valami olyan csúszik ki a számon, hogy ez nekem nem kell. Utána tőből harapnám ki a saját nyelvem. Még soha nem örülök semminek annyira, mint annak a diótortának, piros-sárga cukrokkal kirakva.
            Egy ilyen napon reménytelennek érzem magam. De anya szeretete már sok mindenen átsegített.

 

2.

   Most bármennyire fájdalmas, de arról az emberről is kell szóljak néhány szót, aki miatt végül is elkezdtem ezt a könyvet írni, különben nem lesz a történet kerek. Elkezdtem, és nem tudom, befejezem-e. Ez az ember, aki tizennyolc éves ismeretségünk alatt számtalanszor emelt lelki magasságokba, és ugyanennyiszer taszított a lehetetlenség mélységébe, második anyukám párja. Most éppen a mélységnél tartunk. Ő az az ember, akinek mindig is szerettem volna megnyerni az elfogadását. Legalább a létezésem elfogadását. Sohasem sikerült. Akitől megtanultam, hogy az élethez, ha értelmesen és jól akarjuk élni, gondolkodni is kell. Akire még most sem tudok nem szeretettel gondolni. Aki soha nem akart gyereket, de én szüleimként szeretem őket.Érthető hát, hogy én vagyok az anomália az életében. Tizenhat éves korom óta őrzök egy cetlit, karácsonyi ajándék mellé kaptam, egyszerű jegyzettömb-lap. Ő írta alá, kettejük nevében: Anya, Apa. Most úgy érzem, az elmúlt tizennyolc évben semmit nem ismert meg belőlem, a változásaimból.
            Mindig megpróbálok megszabadulni a félelmeimtől, de ő mindig újrafogalmazza őket nekem. Mindig úgy talál el, hogy fájjon.
            Anyával hosszú ideig korántsem harmonikus a kapcsolatunk. Évekbe telik, míg megtanulom az elfogadást. Csak egy egyszerű szó, de hatalmas lecke. Míg elfogadom, hogy az én végtelen szeretetem, és minden-odaadottságomra korántsem ez a válasz-ha mindkettőnket az én mércémmel mérnénk.  Amíg ezt nem tudom elfogadni, sokszor érzem úgy, hogy anya nem szeret. De már régóta tudom, hogy ÍGY szeret. Neki, felém ez a maximum.Mindenki saját magának a mérce. Önmagához képest nem szeret viszont kevésbé. De cserébe elfogad engem ilyen esetlennek és életképtelennek. Nem az érzelmeimet akarja megnyírbálni, csak azok fizikai megnyilvánulását. És egy nap már ezt sem nehéz betartanom, mert hiszek a szeretetében, nem kell újabb és újabb simogatás bizonyítékként. Nem akarok belőle többet, csak amit önként és szívesen ad magából. Persze, egy emberből ennél jóval több is megszerezhető, de az csak saját önző vágyim visszatükröződése, nem az amit szívből képes adni.Míg mindezt megtanulom, sokat sírok. De mire idáig eljutok, mégis úgy érzem, megérte. Emberségre tanít.
            És mire idáig eljutunk, az öreg ellenkező előjellel mindent a szememre vet. Veszekszik miattam, és minden egyéb miatt anyával. Nekem durván, és sértőn tiltja meg, hogy szeressem, hogy felhívjam... Félek. Félek, mert nem értem.Anya se érti, hiába kérdezem, miért ilyen velem. Azzal bíztat, hogy hátha megnyugszik, és jobb lesz. Még sose volt ilyen rossz. De én félek. Félek, hogy anya, aki tisztalelkű, egy nap mégis elküld, és nem akar többet hallani rólam, mert nem akar már több veszekedést. Pedig megígérte, hogy nem küld el, és én hiszek neki. De mégis félek, és a félelem lassan mindent megöl. Szeretnék félelem nélkül élni. Nem közéjük szeretnék állni, hanem ha kell mellettük. Csak annyi részt az életükből, ami jó szívvel adható. De azt olyan biztosra, mint a kutya pokróca a tűthely előtt. Mert ez a hideg-meleg, fent-lent játék nagyon megvisel. Kétségbeesésemben már arra is gondolok, hogy én megyek világgá, és én mondok le anya szeretetéről, és a vele való kapcsolat hihetetlen biztonságérzetéről.Györgyi pofonjai térítenek le erről az útról.Mindentudó, bölcs, és soha meg nem öregedő barátom azt javasolja, hogy közös zarándokútra menjünk az öreggel, mert a fizikai távolságok leküzdése segíthet a lelki távolságok áthidalásában. De ha valakivel épp úgy vagyok, hogy már beszélni se tudunk, hogy hívhatnám el egy zarándokútra? Barátaim ismerik a történetet. Ki ilyen tanácsot ad, ki olyat. Van aki tiszta szívvel együtt imádkozik velem mindhármunkért,  van aki azt mondja: „ha valaki szemét veled, légy te is szemét, védd meg magad”.
    De én csak állok embereim között, és nem tudok rá nem szeretettel gondolni. Ha rágondolok, úgy van előttem, amint roppant odaadással bütyköl valami javíthatatlannak tűnő ketyerét. Odafigyelve, szemüvegben. Hát, én lehet, hogy tényleg életképtelen vagyok...Bízok anyában, hogy egyszer hátha jobb lesz, és ez a bizalom, amit tizenöt éves koromban belehelyeztem, úgy látszik, örökre megmarad. A szeretettel együtt.

 

3.

            Fárasztó napokon vagyok túl. A szivettépő várakozás szombattól keddig, míg beszélhettem anyával, felőrölt idegileg. Persze kisimult a lelkem, miután beszélgettünk, és elmondta, hogy nem akar tőlem megszabadulni csak azért, mert az öreg erre akarja kényszeríteni nem túl finom eszközeivel és kevésbé sem szép szavaival.
            Mire mindennel végzek, elmúlik este kilenc. Már csak az éjjel-nappali van nyitva, ez körülbelül egy negyedórás séta. Fogytán a cigarettám, ezért elindulok, bele a hársillatú estébe. A Pozsonyi úton gőzerővel zajlik az este. Az éttermek kiülős részei zsúfolásig telve nagyhangú barátokkal, csendes párokkal. Míg ballagok a bolt felé, kicsit irigykedem. Zsizsekkel számtalanszor ültünk be ezekre a helyekre mi is. Egyedül nincs kedvem, bár éhes vagyok, inkább veszek valami péksütit a boltban. Pedig nem a pénz számít. A történelem talán egyik legrövidebb jegyessége volt az enyém. Reggel megkérte a kezem. Délután meghalt.
            Mikor együttöltött napjainkra gondolok, eszembe jut, hogy nem az idő számít, hanem az, amit egymás mellett megélhettünk. Az egy évnyi szerelem elég egy életre. Bárhogy is alakul az életem, bárkibe is szeretek bele, ez a szerelem már nem múlik el soha. Úgy váltunk el, hogy nem tartoztunk a másiknak semmivel.
            Aznap éjjel, amikor a félelmetes méretekkel, erővel és kapcsolatokkal rendelkező Zsizsek elsírta magát kétkilónyi fekete bundában doromboló feltétlen odaadástól, rengeteget tanultam. Például azt, ami lehet hogy közhelynek számít, de tényleg igaz: a szeretetnél semmi nem hatalmasabb. És azt, hogy nem válhatok mesterré, ha nem válok tanítvánnyá. Aznap a százhúsz kilós, kétméteres komoly férfi beült a padba, és egy macska tanította...
            Fájdalmasan indul az az este is. Mint általában a jól időzített lelki gyötrődéseimet, ezt is anya párja okozza. A történet ugyanaz, mint most: nem szerethetem anyát, anya nem viszonozza a szeretetem, csak azért hallgat meg, mert nem akar megbántan, de terhes vagyok számárai...stb. A tálalás e-mail keretében érkezik, az öreg mindent elsöprő, megfellebezhetetlen stílusával, durván, bántón, az igazságot még részleteiben is messze kerülve. A levél persze bánt, kiborít. Hívom anyát, de nem szabad beszélnie velem...Sírva cigarettáért indulok. Az éjjel nappaliból hazafelé, a parknál leülök, és csak bőgök és bőgök. Nem értem ezt az időről-időre fellobbanó gyűlöletet, ami a szeretetem ellen irányul. Nem értem az öreg egymásnak, saját magának és a világnak is ellentmondó érveit ellenem. Nem értem, ha anyának nincs velem baja, és nekem sem ővele, a kapcsolatunkról miért egy harmadik ember dönt, erőszakkal. Hiába anya párja, de az enyém nem, két ember kapcsolatában a harmadik mindig is kívülálló lesz, fűzze bármilyen szoros viszony is a kettő közül valamelyikhez. Szóval, épp bőgök a padon, amikor Zsizsek telefonál: „Hol vagy?”Pillanatokon belül hazaérek, látja, hogy milyen állapotban vagyok. A szíve hirtelen megkeményedik. A számítógép bekapcsolva, elolvasta az öreg levelét. Csak annyit mond, hogy főzzek egy kávét. Nem kérdez, nem mond mást. Félek. Míg a vizet melegítem a konyhában, a tudatalattim érzékeli csak a hangokat: tárat cserél és csapódik az ajtó. Mezítláb futok utána. Padlógázzal indul, több száz métert futok, míg végre megáll, és fölvesz. Tudja, hogy nem a saját életemért futok. A talpam megsérti egy üvegszilánk, még hetekig nem gyógyul be. Hosszú percekig nem kapok levegőt a futástól. Ránézek, még mindig merev az arca, nem szól. Félelmetes a tempó, fél óra alatt leérünk Siófokra. Az olajfekete vízben szeretkezünk.. Most merem csak mondani:” Ne tedd meg...”. Tényleg nem akarom, hogy megtegye. Nemcsak anya miatt. Nemcsak az öreg miatt. Elsősorban miattam. És miatta. Miattunk.. Hazafelé sem beszélünk, de ez a hallgatás már nem olyan kérlelhetetlen. Otthon bemegy a szobába, leül az ágyra, én mellé. Fogom a kezét, és keresem a pillanat szavait. Legkedvesebb macskám, Csipsz ugrik közénk, odamegy Zsizsekhez, testének mind a két kilójával rádől, és dorombolva dörgölődzik hozzá.Teljesen átadja magát neki. És Zsizsek elkezd sírni, megállíthatatlanul. Dédelgeti, puszilgatja a macskát, én pedig megértem, hogy rám már itt nincs is szükség. Megoldották. Kimegyek, megfőzöm a kávét. Ránk fér.

 

4.

 

   Mintha mentőöv után kapkodnék, úgy vágyakozom rá, hogy beszélhessek Zolival. Ő, és Györgyi (főnököm, és nem mellesleg: legbizalmasabb barátom) elképesztően jó páros. Életük minden szintjén teljesre egészítik ki egymást. És ez korántsem jelenti azt, hogy ne lenne vita köztük, de soha nem kényszeríti egyikük sem a másikat megalkuvásra. Rengeteget beszélgetnek. Külön-külön is erősek, de együtt igazán hatalmasok.
    Zolinak eszméletlen kisugárzása van. Bár első ránézésre kopaszodik, szemüveges, és kissé pocakos, de George Clooney is csak azért nem sárgul bele az irigységbe, mert nem jár mindennap Kőbányán. A sugárzás persze a belső rendszeréből fakad. Zoli az egyik legbölcsebb ember, akit valaha ismertem. Pontosan tudja, ha egyedül már nem tud fejlődni, más lesz ebben a segítségére. Azért tud időről időre mesterré válni, mert tud tanítvánnyá is lenni. Szeretek vele beszélgetni, kristálytiszta gondolatai vannak. Minden apró részletet képes azonnal a helyén látni. Ha festő lenne, úgy hiszem, hogy egy hatalmas vászonra széles mozdulatokkal készítené pillanatok alatt a vázlatot. És nem kéne javítani, mert az arányok stimmelnek. Nála mindig minden a helyén.
   Györgyi más, éppen ezért egészítik ki egymást olyan meghatóan jól. Hatalmas az élni akarás ösztöne benne. Néha nem tudom, honnan, miből újítja meg az energiáit. Honnan van neki annyi, hogy mást is az életre kényszerítsen.
   Gizi néni halála után hetekig mélyponton vagyok. Lelkileg és fizikailag is. Györgyi az, aki ebből keményen kirángat. Először ellenállok, gondolom, hogy úgyis hamar feladja. De nem.

Nemcsak a kezét nyújtja, hogy felsegítsen, és aztán jó vagy rossz sorsomra bízzon, hanem belémkarol, átölel és kivonszol a majdnem-nemlétezés áttetszőségéből. Szó szerint visszapofoz az életbe. Egy pofonhoz pedig nagyobb bizalom és szeretet kell, mint egy  öleléshez. Hálás vagyok a kitartásáért, hogy nem adta fel. Hálás vagyok, hogy ilyen barátaim vannak, mint ők ketten. Rengeteget tanulok tőlük. A velük való beszélgetés puszta ténye is már egy ígéret, hogy a lelkemben helyrekerülnek a dolgok. Jó, hogy ott vannak az életemben, amikor kellenek, és örülök, ha ott lehetek az övékben, amikor kellek. Néha úgy tűnik, mintha az ő napjaik nem is huszonnégy órából állnának. Mintha mindenre lenne idejük: dolgozni, gyerekekre, vásárolni, szülőire menni, beteg lelkű barátot gyógyítani, egészséges lelkű baráttal inni egy sört…Tényleg mindenre van idejük. Mert egymásra is van idejük. Van idejük igazi beszélgetésekre. Az időtlenség pedig itt kezdődik.
   A lelkem vergődik, azért is vágyom velük ezt a beszélgetést. Anya párja rendesen lezúzott. Minden önbecsülésem odalett, és olyan mértékű bűntudatot keltett bennem, amit nem tudok leküzdeni egyedül-még józan ésszel sem. Barátaim tényleg a barátaim. Nem az tükröződik vissza róluk, aminek látni szeretném magam, hanem aki valójában vagyok szerintük. Ez az őszinteség pedig hatalmas kincs. Néhány ember van csak, akire –szó szerint- vakon rábíznám az életem. Ők ketten köztük vannak.

 

 

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 6
Tegnapi: 5
Heti: 15
Havi: 20
Össz.: 8 001

Látogatottság növelés
Oldal: Beszélgetéseim Biegelbauer Palival -első rész: Egy hónap; 1-4 fejezet
Beszélgetéseim Biegelbauer Palival - © 2008 - 2019 - barnamelinda.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »